Zöld mezők lovagja – Németh Ferenc – első rész

A mai naptól kezdve Rostás Margó Németh Ferenccel folyatott beszélgetést kezdjük közölni, szerkesztés és rövidítés nélkül. Azt gondolom érdekes olvasmány lesz. Úgy véljük a magyar irodalomban nincs ilyen hosszú, részletes interjú a zsokélegendával.

I. rész: Fenékről Alagra

A Telivér Olvasói már megszokhatták az elmúlt nyolc évben, hogy hosszabb-rövidebb cikkben mutatjuk be a lóversenysport jelentős honi képviselőit. Rostás Margó tollából eddig számos cikk, cikksorozat jelent meg a zöld gyep tényezőiről. Például Aperianov Zakariás idomárról és a keze alól pályára kerülő kiváló lovakról. Dr. Bartha László lóállatorvos életútját bemutató sorozatunkban a ménesi, és pályai állatorvos munkáját, pacienseit ismerhettük meg. Feltárult előttünk a versenylovak ménesi élete, több híresség tenyészkarrierjét ismerhettük meg. Természetesen e két nagy sorozat mellett, számos kiemelkedő szakembert mutatott be. Horák Jánost, Keszthelyi Istvánt, Patay Sándort, Hála Józseft, a nem rég eltávozott Seidl Istvánt és másokat. Rajtuk keresztül ismerhettük meg a magyar versenyüzem történetét, híres versenyeit, kiemelkedő lovait. Tapasztalataikat megosztották a Telivér Olvasóival.
Már az Aperianov-cikksorozat közben elhatároztuk, hogy nemcsak Imperiál idomárját, hanem egyetlen élő lovasát, Németh Ferencet is megszólaltatjuk. Ő is mondja el, hogyan látta Imperiált, és az akkori korszakot. Teltek, múltak az évek, végül a régi terv múlt esztendőben megvalósulhatott.

Első beszélgetésünk Feri bácsiék otthonában zajlott le.Sokat voltam ebben a lakásban már addig is. Ismerem összes emléktárgyát, a házigazda gát- és akadályversenyeiről készült képek ugyanúgy megbecsült tárgyai e szép otthonnak, mint a nagy “Ő” jelentős versenyeiről készült fotók, szobrok és festmények. A Kincsem Parkban épült szolgálati lakások egyikében lakik Feri bácsi, és felesége, Veronka néni, aki igazi társ volt e szép ám nagy lemondásokat követelő gyönyörű hivatásban. A múltba nézést megkönnyítette a házasszony által készített bodza szörp, és házipálinka. Hetven év előtti eseményeket hoztunk a felszínre az emlékezés csodálatos adománya által, mint egy régi filmben, elénk vetítődött a kis Ferike élete, mely életben akkor nagyon sok siheder osztozott. Németh Ferenc akkor emelkedett ki a többiek közül, amikor eldöntötte, hogy lovastanulónak áll. Sorozatunkban ötven év sikereit is kudarcait, híres versenylovait, nagy versenyeit, külföldi utazások sorát mutatjuk be.
– Sármelléken születtem, Zala megyében 1927. február 13-án. Kilencen voltunk testvérek. Nővérem után másodikként jöttem a világra. Hat fiú és egy leány testvérem született még. Édesapám a vasútnál dolgozott, édesanyám otthon vezette a háztartást. Sokat dolgoztak. Gyermekkorom a közeli Keszthely és Balatonszentgyörgy lankás tájain telt. Az elemi iskola elvégzése után napszámba jártam.

– Hány évesen kezdett el dolgozni?
– Tíz éves lehettem. Az Őrffy grófok földjén dolgoztam más, hasonszőrű gyerekekkel együtt. Akkoriban ez természetes volt. Egyikünknek sem ártott meg a munka. Persze a mai szülők el sem tudják képzelni, hogy a gyerekeik hajnalban keljenek, és dolgozni járjanak. Volt idő, amikor a vasútnál is dolgoztam. A sínek között tenyésző gazt kellett kisarabolni. Ezért is kaptak a szüleim egy kevés kis pénzt, amire nagy szükségük volt, mert sok éhes szájat kellett etetni. 1941-ben falum csendőrségére kerültem mindenesnek.

– Milyen munkát kellett végeznie?
– Udvar söprés, bevásárlás, cipőpucolás, bicikli tisztítás és hasonlókat. Nagyon szerettek a csendőrök, mert szorgalmas és ügyes voltam, sok borravalót kaptam tőlük. Egy évet dolgoztam náluk. Amikor megtudták, hogy Alagra jövök, nem akartak elengedni, úgy megszerettek.

– Milyen emberek voltak a csendőrök?
– Szigorúak, kemények voltak azzal, aki lopott, vagy bármilyen más bűncselekményt követett el. Az emberek tisztelték őket.

– Éles fordulatot vett gyermeki élete, amikor felkerült Alagra. Hogyan került kapcsolatba a lovakkal?
– Nyaranta, mi gyerekek, öten-hatan összeálltunk és délután lementünk a Balatonra úszni. Hazafelé a Fenéki Ménes legelői mellett jöttünk el. Láttuk a lovakat, késő estig kint voltak a karámban. A keszthelyi kastélyból lovagló út vezetett a méneshez, többször láttam lovasokat, amint délcegen száguldanak el a messzeségbe. Szemet gyönyörködtető látvány volt. Otthon, Sármelléken is a grófi család több tagja lovagolt. Nemcsak én, hanem a cimboráim is arról álmodoztak, hogy egy pompás paripán lovagolunk, magasan kiemelkedve a többi ember közül. Apámnak volt egy ismerőse, Kovács József, aki a Kis-Balatonon és környékén nádaratással foglalkozott, vagonokban Olaszországba szállította. Ismerte a pesti versenyistállókat, de az olasz istállókhoz is bejáratos volt. Mivel kis termetű voltam, ideális lovastanulót látott bennem. Apámat rá is beszélte, hogy engedjen el a taljánokhoz. De aztán addig-addig szervezte apám meg a barátja az olasz utat, hogy a végén nem lett belőle semmi. Akkor már nem lehetett velem bírni, csak a lovakra gondoltam. Végül teljesülhetett az álmom, mert nővérem cselédlányként Alagra került, hamarosan megírta, hogy sok, hozzám hasonló kisfiú dolgozik az istállóknál, és már nekem is talált helyet. Nem kellett kétszer mondani nekem sem. Azonnal indultam.

– Még egy kicsit térjünk vissza szülőhelyére. Feri bácsi tudta, hogy egy nevezetes lótenyésztő hely közelében él?
– Igen, tudtam. Unokanővérem a Festetics kastélyban volt szobalány. Kisgyermekként ott voltam Festetics György herceg temetésén is. Csendőrök sorfalat álltak, hatalmas tömeg kísérte útjára a herceget. Később Esch Győző bácsinak elmeséltem, aki a Festetics-lovakat lovagolta, ő is ott volt a temetési menetben. 1947-ben úrlovasversenyeket rendeztek Keszthelyen tisztek részére. Mivel én hadseregi versenyistállóhoz kerültem, mi is lementünk erre az egynapos meetingre. Lovaink a kastély istállójában kerültek elhelyezésre, onnan jártunk le a partra munkát lovagolni.

– Milyen távúak voltak ezek a futamok?
– Egyenes pálya volt, a versenyek 1000-1200 méteresek lehettek.

– Térjünk vissza Alagra. Mikor került oda és kihez?
– Ifjabb Gombolai Ferenc idomárhoz kerültem, a hadseregi versenyistállók egyikéhez. 1942. januárjától kezdtem meg a tanulóidőmet.

– Mit jelent az, hogy hadseregi versenyistálló?
– A versenysport azért tudott olyan hamar lábrakapni az első világháború után, mert maga a Kormányzó Úr is nagy futtató volt. Szívügye volt, hogy a versenysport minél hamarabb visszakerüljön régi nívójára. Többek közt azzal is ösztönözték a versenyzés fejlődését, hogy a különböző fegyvernemeknek engedélyezték, hogy  versenyistállót tartsanak. A tisztek ezekben az istállókban lovagoltak sík- és akadály, valamint gátversenyekben. Például Nádasdy huszárok, Klapka tüzérek, Kinizsi tüzérek, Jurisics tüzérek, Hadik huszárok, vagy az olyan költői nevű istálló, mint Pécsi vonatosztály, vagy a Szondy tüzérek, Bercsényi tüzérek stb. Természetesen ezeknek az istállóknak, úgy mint a többi futtatónak, versenyszíne volt. Egy-két lovas, de volt köztük nagyobb létszámú istálló is. A hadseregi versenyistállók vezetője akkoriban Binder Ottó lovassági tábornok volt, aki kint lakott a Réti pályán. Rendeztek számukra hadseregei akadályversenyeket, gátversenyeket. Ilyenkor csak katonatisztek lovagolhattak. Ezekben a versenyekben jóval nagyobb súlyt vittek a lovak. Kiváló lovasok voltak a tisztek. Ezek közül nem egy később kiváló tréner lett, mint Csernovits Arsen és Issekutz Gyula stb.

– Hogyan teltek az első napok az istállóban?
– Nehezen. Azzal, hogy a szüleink szerződést kötöttek trénerrel öt év tanulási időre, azt is jelentette, hogy nem lehetett megszegni. Volt olyan apprentiz, aki a  nehéz munka elől megszökött. Csendőrök hozták vissza! Mindkét félre szigorú szabályok vonatkoztak. Nekünk dolgozni kellett, az idomárokat a Magyar Lovaregylet ellenőrizte. Sokat kellett dolgozni. Kora reggel keltünk, mentünk az istállóban. Előbb egy tapasztalt lovász mellé osztottak bennünket. Megtanultuk, hogyan kell a lovat ellátni. Előbb egy, majd két lovat kaptunk. Központi szabály volt, hogy egy lovásznak két lovat kellett ellátnia, többet nem volt szabad. Ebben is mutatkozott, hogy a felsőbb szervek igencsak ügyeltek a istállókban folyó szakmai munka színvonalára. Nálunk 15-20 ember dolgozott, lovászok, két abrakmester, munkalovasok és a zsokék. Nekünk, tanulóknak nemcsak az istállóban kellett dolgozni, hanem a mester házánál is. Fát vágtunk, cipőt pucoltunk. Némi fogalma lehet a mai fiatalságnak az időbeosztásunkról, ha a fentebb említett munkákhoz még hozzá számítom, hogy kötelező Levente-oktatás volt, vasárnap mindenkinek templomba kellett menni. Az istállómunka két műszakos volt. Reggel tréning is volt, délután négykor újra ki kellett trágyázni a lovakat, megpucolni, hatkor zabolás és itatás. Akkoriban vödörből itattuk a lovakat.

– Mielőtt Alagra került lovagolt már?
– Nem. Itt az istállóban ültem először lovon. Egy olyan rakoncátlan lóra ültettek, ami 15-ször dobott le az első napon. Előbb landszáron lovagoltunk, aztán már szabadon trappolhattunk az istálló udvaron, később másokkal együtt mentünk ki a pálya közepén lévő trappkarikára. Minden trénernek külön karikája volt. Lassú kentré, majd sebes, aztán galopp következett. Az istálló-zsokék tanítgattak bennünket. Ekkora már kiderült, hogy ki mennyire tehetséges. Aztán elérkezett az első verseny ideje. A lovastanulók a megyeri pályán mutatkoztak be. A versenyek 5 versenyt nem nyert, ill. 10 versenyt nem nyert tanulók részére voltak kiírva. A versenyüzem szervezettségét, haladó szellemét, szociális érzékenységét mutatja, hogy a tanulók lovaglópénzét és százalékát a Lovaregylet számláján gyűjtötték, melynek bizonyos százalékát megkapta a tanuló. Másik részét év végén, a többit az ötéves szerződés végén egy összegben vehette fel a lovastanuló. A trénerek is érdekelve voltak, hogy a lovastanulókat versenyekben indítsák. A tulajdonos is érdekelt volt, mert súly engedmény járt a lovastanulónak. Nagyszerűen kitalált rendszer volt ez, mely biztosította a lovasutánpótlást. Természetesen a tanulónak jelentkezett fiatalok közül csak kevés lett lovas. Zsoké közülük pedig talán csak egy-két százalékuk. Akkoriban az lehetett zsoké, aki ötven versenyt nyert. Persze, nagy istállóknál, gazdag tulajdonosoknál sokkal könnyebben ment minden. Szerencse is kell ehhez a szakmához, méghozzá nem is kevés, de a legfontosabb mégis a rátermettség, az egyéni adottság. Meggyőződésem, hogy a lovaglás, művészet.

– Akárhogy is nézzük 12-14 éves kisfiúk kezdtek el dolgozni az istállókban. Ki felügyelte Feri bácsiékat, hol étkeztek?
– A tréner, az abrakmester és az idősebb lovászok ellenőriztek bennünket. 50 pengő volt a havi fizetésünk. Oláh Bálint nevezetű munkavezetőnél voltunk havi kosztosok. Ez 30 pengőbe került havonta. 20 pengőből ruházkodtunk.

– Milyen ember volt ifjabb Gombolai Ferenc?
– Rendes, szakmájához értő, jószívű, bár azért szigorú volt. Megkövetelte a rendet, de aki szorgalmas, lelkiismeretes volt, azt megjutalmazta. Hárman, Kedvesi József, Bagyánszki Gábor és én egy napon kezdtünk el dolgozni az istállóban. Mesterünk mondta, hogy aki először nyeri meg a három versenyt, annak nem kellett dolgoznia házban. Hármónk közül nekem sikerült először, így nem kellett cipőt pucolnom és fát fűrészelnem.

– Kik dolgoztak akkoriban az istállójában?
– Kovács Gáspár abrakmester, Palla János utazó abrakmester, ők ketten ellenőrizték az istálló munkát. Nagy Géza, Stigár János és Kállai Gyula zsokék, ugró zsoké Hujber József. Szerencsém volt, mert munkákban mindig Nagy Géza mellett lovagolhattam. Amikor leszálltam a lóról, átültem egy ugró lóra és Hujber Józseffel az akadálypályára mentünk. Nekik köszönhetem, hogy 1944-ben sík- és gátversenyben is tudtam nyerni.

– Hogy emlékszik az első versenyére?
– Csak a lámpalázra emlékszem. 39 kg voltam, amikor Megyeren megnyertem az első gátversenyemet. Két síkversenyt is nyertem, és még ezévben egyszer harmadik voltam Pesten.

– Hogyan emlékszik az akkori híres lovasokra, lovakra?
– Mi csak messziről csodálhattuk őket. Akkor láthattuk versenylovaglásaikat, amikor Pestre fellovagoltuk az indulókat. Péntek délután elindultunk, szombaton munka, vasárnap verseny. Ilyenkor az istállók feletti lovász szállásokon laktunk. Valóságos ajándéknak számított a pesti kirándulás, mert ilyenkor napidíjat kaptunk. El tudtunk menni moziba, vasárnap meg nézhettük a nagy lovasokat. Ők igazi sztárok voltak, a képeslapokban rendszeresen mutatták őket. Figyeltük őket, mert mi is olyanok akartunk lenni, mint ők. Mindegyiknek más volt a stílusa, volt valami egyedi karakterük. Gutai, Esch, Klimscha, Keszthelyi, Schejball, Szentgyörgyi, Szokolai, mind-mind a példaképünk volt. A háború után, 1946-ban már velük lovagolhattunk.

– Milyen volt akkoriban az alagi tréningtelep?
– Sokan sokszor elmondták már, amit én is csak megismételhetek. Csodálatos gondozott park volt az egész telep. A pályákról meg ne is beszéljünk! A hadseregi istállók a réti pályán voltak, amely sajnos, mostanra teljesen beépült. Gondozott sík- és akadálypályából állt. Minden gyönyörűen gondozott volt. Az istállók évente legalább egyszer meszelve voltak. Virágágyások, sövények keretezték az istállóudvarokat. Manapság sokszor eszembe jut, amit akkor láttam, tapasztaltam.

– Milyen volt a hadseregi istálló állománya?
– Legtöbb lovat más versenyistállóktól vásárolták olcsó pénzen. Sok sérült ló volt közöttük. De a mesterem talpra tudta ezeket állítani. Bliszterezett, dörzsölt. Akkoriban jobb lovunk volt Várnagy, Jónás 1944-ben Pestmegyei hendikepet nyert. De a legtöbb ló hendikepekben indult.

– Ebből az időből melyik nagy versenyre emlékszik?
– Az 1944-es Derbyre nagyon jól emlékszem. Zsivány sörénye, az akkori időkben szokatlan módon, be volt fonva. Láttam még a Szent István Díjat, amit már Alagon futottak, mert a pesti pályát bombatalálat érte. (..holnap folytatjuk)

Rostás Margó