Székely Károly – második rész

Folytatjuk tegnap megkezdett interjúnkat Székely Károllyal.

Racing Portal: Nem csak az eltiltások miatt, de többször voltál önkéntes karanténban, és azt mondtad, míg nem lesznek változások Te kilépsz a lóverseny-életből. Ha ezen időszakokat összeadnánk, ez mennyi időre rúgna?
Székely Károly: Legalább 6-7 év lenne, ha összeadnánk.

RP: Szerinted az is személyed elleni bosszú, hogy az Andrásfi hendikep mindössze három kiadást élt meg?
SzK: Nem, hanem úgy gondolom a lecserélt vezetés helyére lépők már nem értékelték ezt a lovat olyan magas szinten, mint a korábbiak. Igazán sajnálom, mert sokszor 50-es képességű lovakról is neveznek el versenyeket, és egy ilyen kiemelkedő klasszis, amely Ausztriától Szerbiáig sikerrel versenyzett.

Utóbbit nem szabad lebecsülni, hiszen a hét ország lovainak nagyversenyét, amelyben addig csak két magyar idomítás győzött abban a században, ő 11 hosszal nyerte.

Tehát nagyon komoly nemzetközi sikerek után többet érdemelt volna, de ez a múlt. Én azt mondom: próbáltunk erős alapokat lerakni, amire majd később lehet építkezni, de hogy ezeket a történelmi alapokat ki hogyan használja a lóversenyzés jövőjében az sajnos már nem rajtam múlik.

RP: Gondolom több igazgató is megfenyegetett, hogy tönkretesz, de hát, ahogy már többször érintettük, neked sosem a lóverseny volt a fő bevételi forrásod. Te azonban még mindig itt vagy, míg ezekre a bürokratáknak már a nevére sem emlékszünk. Mekkora volt a legnagyobb lóállomány pályafutásod során a kezeid alatt?
SzK: A Bagi csapatnál volt a legnagyobb, legerősebb állományom és emellett 20 lovat tartottam Pesten a hetes, kilences, tízes istállókban, de ez mindösszesen három-négy hónapig tartott. Ugyanis az akkori vezetésből többen is úgy tartottak lovat, hogy ezt anyagilag nem engedhették (volna) meg maguknak, így az általam felhalmozott takarmányt, kisbálás lucernát stb. éjszakánként az embereik ellopták a saját lovaik számára. Azt mondtam, hogy innen azonnal ki kell vonulnom, mert ha maradnék, az méltatlan lenne hozzám. Akkor kerestem vidéken egy olyan területet, ahol egy tréningpályát is létre tudok hozni, és ha csak pár lóval is, de úgy tudok foglalkozni velük, hogy nem azt kell figyelnem van-e még az általam vásárolt takarmányból másnapra és a lovaimnak mindent meg tudok adni.

RP: Számomra azért könnyen befogadható a történeted, mert az elmúlt húsz évben engem akárhányszor felhívtál, mindig építő javaslataid voltak, azaz a lóversenyzés jobbítása érdekében szóltál volna. Már ha engedtek volna, az illetékesek. Itt szakadnak két táborra a lóversenyzés szereplői. Megállapítható, hogy vannak, akik a lóversenyzésért és vannak, akik belőle élnek/éltek. Te hogy látod ezt?
SzK: Rendkívüli módon fogalmaztad meg, amit én már a 90-es évek végén megformáltam. Addig, amíg a Magyar Lovaregyletet a tulajdonosok, Széchenyiék, Wenckheimek és Gróf Erdődyék létrehozták, az azt jelentette, hogy ők a lóversenyért éltek és erre nem keveset áldoztak, de emellett ők is vezették. A privatizáció és a rendszerváltás után két részre tagozódott. Első halmaz, aki a lóversenyből él, kell a szolgálati lakás, a szolgálati autó, szolgálati telefon, a másik halmaz a tulajdonos, az idomár és a lovas viszont áldoz rá, ő a lóversenyért él.

Mivel ez most idehaza fordítottan arányos ez hosszú távon nem fenntartható, mert nem közös a cél.

Az egyiknek az a célja, hogy minél tovább hatalmon maradjon és pénzt keressen, minél többet lehúzzon a lóversenyből, nekünk pedig egy folyamatos küzdelem a fennmaradásért. Ezt a küzdelmet, aki anyagilag még bírja, az még kitart, de látható, hogy folyamatos cserélődés van a szakmában, nem csak az idomároknál. A lovasokról ne is beszéljünk.

RP: Ha hiszed, ha nem, pontosan ezt szerettem volna kérdezni, hogy ugyan sok mindent lehetne idehaza jobbá tenni, de van arra vonatkozólag ötleted, hogy zsokéból, hogy lehetne több?
SzK: Mi régen a Hercegfalvi Tibivel, a Göttler Vilivel, azaz olimpiát megjárt lovasokkal kiskorunktól lovagoltunk, azaz volt kitől tanulnunk. Ma felültetsz egy kislányt háromszor a lóra, már amatőr licenszet szeretne, és már versenyezni akar, de mivel nincs elég munkalovas és szakszemélyzet némely tulajdonos inkább kikéri a licenszet, hogy a munkalovas nála maradjon, mert többet vállalt be, mint amennyit bírna, így szüksége van az amatőrre. Ezáltal teljesen felhígult a mezőny.

Amatőrre mindig szükség van, de olyan formában, hogy meg kellene hagyni nekik az időt, hogy megtanuljanak mindent. Utána kellene szelektálni és a bennmaradóknak engedélyt adni. Úgy nem lehet, hogy nyitok egy lovas iskolát és egy militarista félvéreken oktat. Egy Vas Józsit – elnézést, hogy nevet említek – kellene odatenni. Egy űrhajóst nem lehet egy MTZ-n megtanítani. Könyörgöm, milyen dolog az, hogy egy egészen másfajta stílust tanítok nekik, azt is csak szerencsétlenkedve, azt is csak pár órában, majd felteszem egy lóra, amiről gőze sincs, hogy milyen és talán még életveszélybe is kerül, maga a gyerek is. Izgul a szülő, izgul a versenyintézőség, mindenki izgul, hogy túlélje.

Nincsenek megfelelő alapok. Hamarabb kapnak engedélyt, mit az ildomos volna. Továbbá nincs, aki felügyelje őket. Beszéltünk róla, hogy milyen jó a kapcsolatom Kovács Sanyival. Igen, mert egy rendkívül jó lovasnak tartom.

Nekik kellene tanítani. Az, hogy 1000 győzelem után Varga Zolinak ki kell menni külföldre, hogy a lovasiskolában nem találunk neki egy állást, amikor egy Széchenyi-díjas embernek nem találunk a versenyintézőségben egy állást, akkor miről beszélünk? Mert egy Vas Józsi biztosan meglátja azt, amit egy nem szakmai zsűritag nem, hogy mi volt a kanyarban, ki akadályozott kit, hányat ütött stb. Sajnos nincs, a jelenlegi vezetésben szakmai vezető, ezért ez meg fogja határozni a jövőt.

Aluna Kovács Sándorral

RP: Hogy a komor percek után mosolyt csaljak az arcodra, emlékszel még arra, hogy hol és mikor találkoztál Alunával?
SzK: 2002-ben láttam először Suták Jánosnál, amikor is lánya, Vanda ülte. Alkatilag, genetikailag engem egy csodakancára emlékeztetett, Kincsemre. Láttam, hogy mindig utolsó, még V/b-ben is, ezért megkerestem a tulajdonosát, hogy nem adná el nekem. Minden lónak lelke van, amit nekünk meg kell találni és ez lehet, hogy nekik nem sikerült. Év végén fillérekért, egy fedeztetés áráért vettük meg, nyeretlenül. Egy év múlva Év Lova és a pálya meghatározó alakja lett.

Hozzá kell tennem: mi munkában nem használunk ostort, egészen másként kezeljük a lovakat.

Órákat töltünk sokszor egyetlen lóval, hogy az megtiszteljen bennünket, partnerévé vagy inkább vezetőjévé fogadjon és később azt tegye, amit kérünk. Amikor az alapok le vannak fektetve a lónál, akkor egy olyan terheléssorozatot adunk neki, amit folyamatosan orvosilag is ellenőrzünk, azaz a vérből nem hiányozhat magnézium, foszfor, vas vagy bármi más, mert az sérüléshez vezethet. Ha például a lónak hemoglobin hiánya van, ami oxigénszállító vörösvértest, akkor biztosan ínszakadás, bokaszalag szakadása vagy más sérülése lesz, hiszen a szövet oxigén hiányában nem tudja átvenni a terhelést. Nagyon fontos, hogy a lónak miként építem fel a karrierjét, hiszen csak az egészségére lehet alapozni. Ezért van az, hogy ha sérült ló kerül hozzám, lásd pl. a Radio Ga Ga-t, amely később az Év Ugrólova lett, nem okoz számomra gondot, mert előbb egészségileg helyre teszem és csak utána lehet bármiféle versenyről szó.

RP: Őt nevezhetjük lovas pályafutásod legnagyobb sikerének, hogy egy ötödosztályú hendikeplóból Év Lovát „faragtál”?
SzK: Úgy gondolom, hogy nem. A szakmai sikerem például az, hogy egy 12 éves, három csikót ellett lóval, mint Tipo tudok versenyt nyerni, hiszen egészségesen, Diplomatát pedig három éven át Gr1-es szinten tudtam tartani. Aluna egy óriási lépés, egy csattanós válasz volt arra, hogy ha másként csinálunk valamit, még eredményesebbek lehetünk és nem biztos, hogy letörjük.

RP: Nem sajnálod Aluna utolsó (2004-es évét), amikor csak kétszer futott, de mindkétszer kiábrándítóan, egy Év Lovához abszolút nem méltón? Mi volt ennek az oka?
SzK: Az volt az oka, hogy a tulajdonosa, egy alpolgármester elfelejtette kifizetni az előző évi tartásdíjat, és én versenyeztettem, azaz minden költséget én fizettem. Nem, hogy a lovasnak nem tartoztam soha, hanem azt mondtam lovasának, Kovács Sanyinak, hogyha Év Lova lesz Aluna, kapsz tőlem 300 ezer forint prémiumot. Így is lett. Ezt az összeget is odaadtam a saját pénzemből. A tulajdonos a következő évben egy nagyverseny napján megjelent, eléggé hanyagul felöltözve. Megkérdeztem tőle, hogy hoztál pénzt, ő azt mondta, hogy nem. Közöltem vele, hogy akkor semmiféle nyereményre ne számítson. A lovasnak azt az utasítást adtam, hogy ugorjon ki a gépből és menjen addig, amíg a ló bírja szuflával.

RP: Értem az indokot, de egy Év Lova kapcsán ezt látni nagyon fura, mert ha valaki megnézi az évkönyvben évek múlva, azt fogja látni, hogy a ló „hová süllyedt vissza”.
SzK: Értem mire irányul a kérdésed, de Te pedig azt értsd meg, hogy valamiféle módon válaszolnunk kell az ilyen tulajdonosi viselkedésre. Nagyon kellemetlen volt számomra is, hogy egy ilyen fantasztikus ló így zárta pályafutását. Viszont akkora lúzer sem szerettem volna lenni, hogy valakinek sorra keresi a pénzt az a ló, akivel én dolgozom folyamatosan, reggeltől-estig és erre nem hogy megköszönte volna, de olyan szinten nézett hülyének, hogy az engem mélységesen felháborított és egyszerűen nem maradt más választásom, kétszer le lett engedve a ló.

RP: Külföldön is sok-sok nagydíjat nyertetek. Lehet ezek közül kiemelni bármelyiket is? Kedvesebb a szívednek bármelyik is?
SzK: A legkedvesebb a Chile-Preis nevű futam volt Freudenau-ban, azon a pályán, amit amúgy is nagyon szerettem. Andrásfi topsúllyal is verte a környék legjobb lovait.

Holnap folytatjuk.

Képek: Juhász Zsóka/Treatteling, Horváth József hagyatéka