Székely Károly – első rész

Régóta esedékes volt már, hogy Székely Károly főszerepbe kerüljön a Racing Portalon, hiszen a Magyar Lóversenyzés egyik legismertebb és nem tagadjuk, egyik legmegosztóbb alakjáról van szó.

Racing Portal: Karcsi! Szeretettel köszöntelek a Racing Portalon. Ha 2020-ban egy vadidegen találkozna veled, Te milyen titulusban mutatkoznál be neki, vagy ha úgy jobban tetszik, mi kerülne a névjegykártyádra?
SZK: Székely Károly vagyok. Nyugdíjas idomár. Nyilvános idomár.

RP: 1955-ben Újkígyóson születtél, abban az évben, amikor Roppant volt a derbynyerő, de melyik az első derby, amelyikre Te magad már emlékszel?
SZK: Az ókígyósi ménest még 1832-ben Wenckheim Frigyes, a Szabadkígyósi kastély tulajdonosa alapította telivérekkel, így ahol én felnőttem, ott minden hétvégén voltak galoppversenyek, illetve telivértenyésztés is folyt egészen az 1990-es évekig, az Aranykalász TSZ privatizálásig. Mióta az eszemet tudom, azaz gyermekkorom óta kizárólag a telivérek vonzottak, de derbyt és magát a versenyeket már csak később, felnőttként láttam. A legemlékezetesebb Turbóé, illetve később a Kovács Misi bácsi Alfonz nevű lovának győzelme volt számomra.

Személyesen is jól ismertem, óriási tisztelettel voltam iránta, a következetessége, a szakmai tudása és alázatossága miatt, ami példaértékű volt számomra.

Ez a két derbygyőzelem volt az, ami engem, mint egy feltörekvő fiatalt még inkább arra ösztönzött, hogy ezzel foglalkozzak, és talán később nekem is megadatnak ezek a sikerek.

Balról jobbra: Kovács Mihály felesége, Kovács Mihály, Alfonz, JP Lopez zsoké

RP: A falusi, szeretetteljes családi környezet jelölte ki számodra az utadat, hogy a lovak megszállottjává váltál?
SZK: Már gyermekként, fiatalon volt saját lovam. Jóval később, a 90-es évek elején megismerkedtem Száraz Zsuzsannával, a jelenlegi feleségemmel, akivel már 1994-ben megalakítottuk az SZ+SZ istállót, így az ESDE Bt.-vel, azaz Siklósi úrral, Hitka Péterrel és másokkal már el tudtuk kezdeni a futtatást. Az idomárunk Csapkovits Tamás volt, aki nagy szeretettel és hozzáértéssel gondoskodott a rá bízott lovakról, ahogyan később Böröcz Béla is.

RP: Szüleid mivel foglalkoztak? Csak utána mondanám meg, hogy miért kérdezem…
SZK: Édesanyám takarítónő volt az önkormányzatnál, édesapám pedig repülőgép szerelő, így ha arra irányul a kérdésed, nem volt a családban lovas megszállott, én voltam az első, hiszen ott nőttünk fel a ménesnél, így számunkra természetes volt, hogy az iskolából a lovardába vezetett utunk.

RP: Nem erre irányult, hanem arra, hogy az ő tanácsaik révén képezted magad, hiszen ha jól tudom, tanulmányaid elvégzése után mentőorvosként kezdtél dolgozni?
SZK: A tanulásban tetten érhetőek voltak természetesen a jótanácsaik, az életpálya választásban nem, hiszen édesapám azt szerette volna, hogy valamiféle szerelő legyek, de én mindenképpen az egészségügy felé akartam orientálódni és így is tettem. Másokon akartam segíteni. Azt láttam ugyanis, hogy ebben az országban nagy szükség van azokra az emberekre, akik tiszta szívvel másokon segítenek…

RP: …akárcsak most, a koronavírus helyzetben…
SZK: Így van. Mindig abból van a legkevesebb, aki nem fél önmagát is feláldozni és a lóversenysport pont erről, azaz alázatról, önfeláldozásról szól, anyagi, erkölcsi és mindenféle tekintetben, tehát így mind az egészségügy, mind pedig a lóversenyzés közel állt a szívemhez.

RP: Az orvosi diplomád megszerzése után mentél el mentőorvosnak?
SZK: Akkoriban senki nem lehetett orvos, ha nem ment el előtte mentőorvosnak. Tehát amikor végeztél az egyetemen, kihelyeztek mentőorvosnak, hogy szakmai gyakorlatot szerezz. Mind belgyógyászatból, mind sebészetből, mind szülészetből a legjobb kiképzés volt és a mai napig azt mondom, hogy messze a legjobb a mentőzés. Ott mindig kész helyzet elé kerülsz, ahol óriási segítséget kapsz a már idősebb ápolóktól is. Egy kezdő orvos nem tud még sok mindent. Aki az ellenkezőjét állítja az messze áll a realitástól. Nagyon nagy szükség van tehát a külső segítségre, mivel olyan dolgokon esel át, amin máshol nincs esélyed. Pl. másfél év alatt biztosan levezettem száz szülést. Ez egy óriási gyakorlati tudást eredményezett mindenkinek, ráadásul én ezt rettenetesen szerettem csinálni. Rengeteg lehetőséget láttam ebben, de a lóversenypályán igyekeztem erről nem beszélni. Semmiképp nem szerettem volna a két dolgot, a munkámat, a magánéletemet és a hobbimat, ami a lóversenyzés összekeverni. Az itteni (lóverseny) erkölcsök, illetve normák az én felfogásomtól teljesen eltérnek. Persze talán az nem véletlen, hogy tulajdonosaim ma is az Ecsedi doktor és a Berta András professzor úr, akivel évtizedek óta nagyon jó kapcsolatot ápolunk.

RP: 1996-tól találkozunk a neveddel a trénerek rangsorában, de Te soha nem voltál egy klasszikus értelemben vett tréner, azaz mindig volt egy másik bevételi forrásod…
SZK: Kiválóan látod.

Az államosítás, vagyis a privatizáció után, Magyarországon mind a zsokéknál, mind a trénereknél egy olyan felállás következett be, amelyben maximum tengődni lehetett, de megélni semmiképp.

Az előbb már szó esett róla, hogy 1994-től mint futtató kerültem ebbe a láncolatba, ami azt jelentette, hogy évente 10-12 lovat futtatunk feleségemmel, a már leadózott jövedelmünkből. Sajnos Csapkovits urat, mesterünket baleset érte, így kértem magamnak tréneri engedélyt, de láttam, hogy ebből megélni nem lehet. Ennek következménye, hogy sokan a mai napig is ilyen szolgálati lakásokban élnek a szegénység miatt Alagon és másutt. Én ezt úgy nevezem, hogy indiai putri sor. Az én méltóságomhoz ez megalázó lett volna, hogy ezt felvállaljam. Ha én 30-40 lóval, szeretnék foglalkozni, akkor nekem Dunakeszin kellene treníroznom. Ha eljössz az én udvaromba, meglátod, hogy egy másfél hektáros parkunk van kis tóval stb. Ezt én nem kívántam soha felcserélni arra, hogy mondjuk, lenne (Dunakeszin) 10 háromévesem és talán lenne derbylovam. Én nem ezt az utat választottam. Nekem jobb, ha a saját házamnál csak pár lovat tartok.

RP: Mondhatjuk, hogy rögtön pályafutásod első évében találkoztál életed lovával, Andrásfival? Vagy az inkább April Sun volt?
SZK: Egyikük sem lett az, mert az az én életemben Diplomata volt. Most viszont lehet, hogy meg fogsz lepődni, mert úgy gondolom,

Andrásfi jobb volt, mint a Hármas Korona nyerő.

Nem ő volt tehát életem lova, de kétségtelenül egyik legjobbja. Rengeteg nagydíjat nyert idehaza és külföldön és 83,5 számokat futott, azaz valóban minden idomár ilyen lóról álmodik, de Te is tudod, hogy amikor átvettem, egy 55-ös formájú hendikepló volt. Onnan sikerült feltornázni, de úgy látszik, tudtunk élni a lehetőséggel.

RP: De miért volt nem kevesebb, mint 19 lovasa? Világrekordra hajtottál?
SZK: Nem, hanem amit korábban mondtam, teljesen más volt az erkölcsi felfogás a lovasok között. Sok volt még az „epli”, ami mára már nincs szerencsére, és ha én csak egy picikét is éreztem, hogy nem azt tette, amit én kérek, akkor lecseréltem, akkor is, ha ő volt champion lovas idehaza vagy akár Ausztriában. Ezzel én azt akartam ugyanis üzenni, hogy nem az eredmény érdekel elsősorban, hanem az, hogy a jó eredményhez a legjobbját kell hoznia a lovasnak, no és persze nekem, az idomárnak is. Ha az idomári utasítást nem tartja be a lovas, lehet az a világ leghíresebbje is, akkor nem lehet vele együtt dolgozni.

Andrásfi egy bécsi győzelme során Simon Ferenccel

RP: A következő évek abszolút pályafutásod csúcs évei, a később Hármas Korona nyerő April Sun, sőt a Bagi lovak sikereiben nem kis részed volt, hiszen a Nemzeti Díjat még az idomításoddal nyerte, és csak a  Derby előtt került a Kanics/Kovács duó felügyelete alá. Hogyan értékeled ma, 20 évvel később ezt az időszakot?
SZK: Igazából az egy közös munka eredménye volt, így a siker nem csak az enyém. Köztudott, hogy Szabó József után kerültem én oda, aki nem nyert a lovakkal egyetlen egy versenyt sem. Akkor kért fel Bagi úr engem. Én felvázoltam neki, hogy idomítás szempontjából tanulmányoztam az ausztrál, új-zélandi, amerikai tréningmódszereket. Fel kell osztani és be kell sorolni a lovakat távonként, évjáratonként és képesség szerint.  Tehát nem lehet, hogy a sprinter hároméves, a négyéves, 2000 méteren versenyzővel együtt gyakoroljon. Kovács Sanyi ezt nem támogatta, pedig ennek ellenére megindult egy sikersorozat. Volt olyan eset, hogy egyetlen versenynap öt versenyt nyertünk. Az első igazi problémát az jelentette, mikor a tulajdonos megkérdezte, hogy a Millenniumi Díjban mi lesz a befutó. Én mondtam neki, hogy az Andrásfi fogja nyerni és valószínűleg a Power Moves vagy a National Flirt lesz mögötte a második. Ő azt mondta megrökönyödve: Te vagy az én idomárom, én pedig erre azt feleltem: ez igaz, de a másik ló (Andrásfi) jobb. Aztán úgy készültünk, hogy Sanyiék készítették a Bagi lovakat Kakucson én pedig a csapatommal Andrásfit Pesten, egymás munkájába abszolút nem beleszólva, de Andrásfi nyerte a futamot. Érezhető volt, hogy elvetettünk egy olyan magot, aminek eredménye hosszútávon nem lesz fenntartható, így előbb kisebb konfliktusok lettek, majd később én kerek perec kijelentettem, hogy semmi olyanhoz nem adom a nevem, ami minimális szinten is eltér az én elképzeléseimtől. Egymás iránti maximális tisztelettel, közös megegyezéssel váltunk el.

RP: Kovács Sanyival ennek ellenére abszolút nem letettek ellenségek, haragosak, hiszen sok nagy győzelmet arattatok a későbbiekben is együtt. A lóversenyzés vezetőivel viszont sokszor álltál harcban. Meg tudod mondani, összesen hányszor volt bevonva a licenced?
SZK: Nem. Sanyival semmi probléma nem volt közöttünk.

Magam sem számoltam, de az első időkben rengetegszer. Aperianov mester, Alafi mester, Barna mester és Németh Dezső is mind nyertek az általam felkészített lovakkal. A rendszerváltás után elsőként egyedül mertem kijelenteni ezen a pályán, hiszen ahogy Te is kiválóan megjegyezted én sosem függtem tőlük anyagilag, hogy

itt nem történt rendszerváltás, ugyanazok a káderek, kommunista vezetők dolgoznak, csak más bőrbe bújtatva.

Ez előre semmiképp nem viszi, inkább tönkreteszi a lóversenyt. Egy részük a mai napig itt van, mint tanácsadó, amivel én egyáltalán nem értek egyet, de a korom és az energiám miatt, én ebbe már nem fogok tudni beleszólni. Értelemszerűen ezt nem túlzottan értékelték, de a lovasaimért, lovászaimért mindig kiálltam. Előttük kivívtam a tiszteletet, míg a vezetőknél naná, hogy nem, bár meg kell mondjam, nem nagyon mertek „bántani”, mert rájöttek, hogy akárhányszor elvették az engedélyemet, mindig segített valaki, hogy ezt visszakapjam, így már elvi okokból, de azt mondtam: jó, akkor a következő évet még megcsinálom.

Holnap folytatjuk!

Képek: Juhász Zsóka/Treatelling, Horváth József hagytéka