Seabiscuit: A remény a sötétségben – 2. rész

Folytatjuk a legendás kis pej bemutatását.

A tegnapi rész itt olvasható.

Miután négyévesen betört az amerikai lóversenyzés élére, az 1938-as szezon nem indult könnyen, ugyanis februárban Red Pollard verseny közben leesett Howard egyik másik lováról, Fair Knightness-ről, majd rá is léptek a versenyzők, és komoly sérüléseket szenvedett el, így Smith kénytelen volt új lovast keríteni. Több próbálkozás után végül Pollard egyik közeli barátjára, George Woolf-ra esett a választás.

Woolf nem debütált vele rosszul, célfotós másodikként végeztek a Santa Anita Handicap-ben, annak ellenére, hogy az első egyenesen beszorult – ekkor merült fel először a kérdés, hogy összeeresszék a friss Hármas Korona-nyerő War Admiral-lal, és három időpontot le is szerveztek, de végül egyik sem valósult meg a kemény talaj miatt, amitől Seabiscuit csapata ódzkodott a ló egészségének megőrzése miatt.

Seabiscuit és Red Pollard

Júniusban Pollard visszatért tréningbe, egy csikó azonban megriadt, Pollard leesett, a száguldó ló pedig végigvonszolta a telepen, szilánkosra törve a lábát és látszólag véget vetve a karrierjének. Eközben Seabiscuit egy match race-en Del Marban maga mögé utasította Bing Crosby lovát, Ligaroti-t, majd további három, váltakozó sikerekkel végződő szerepléssel később benevezték a novemberi Pimlico Special-be, ezzel hivatalossá vált összecsapása War Admiral-lal.

Felkészítőnek, és visszaszokásként a keleti parthoz októberben a Laurel Stakes-ben állt starthoz, ahol másodikként végzett a pályarekordot felállító győztes, Jacola mögött, majd következett a nagy összecsapás, melyet az “évszázad csatájaként” aposztrofáltak.

A futamot 40 ezer rajongó követte élőben a helyszínen és 40 millió a rádióban. War Admiral gyors kezdéseire Tom Smith tökéletesen felkészítette idomítottját, így a várakozásokkal és szokásos stílusával szemben Woolf elment vezetni Seabiscuit-tel, majd Pollard tanácsára a célegyenesbe érve hagyta, hogy War Admiral melléjük érjen és lova megnézhesse magának ellenfelét.

 

A kistermetű pej ezt követően pedig kilőtt, és négy hossz előnnyel vágtázott be a pimlicoi célvonalba, annak ellenére, hogy War Admiral legjobb idejét futotta az adott távon, ennek fényében pedig év végén megszavazták az Év Lovának.

Volt azonban bőven üröm az örömben: Seabiscuit verseny közben könnyebben megsérült, és ugyan az életét szerencsére nem, karrierjét ellenben annál inkább fenyegette bal első lába, így az 1939-es évben ménesbe vonult, ahol hét kancát fedezett. Itt Seabiscuit és Pollard együtt épültek fel, miközben Smith Howard egy másik ígéretes lovára, Kayak II-re koncentrált.

Az év második felében Pollard újra elkezdte lovagolni Seabiscuit-et, és mikor ősszel a telivér elkezdett újra formába jönni, jelezte Howard-nak, hogy visszatérhetnének a pályára. Howard szívesen látta volna újra versenyben lovát, Pollard-ért azonban aggódott, ugyanis még mindig nem jött rendben teljesen a zsoké lába.

1940. február 9-én a páros végül mégis újra pályára lépett a La Jolla Handicap-ben Santa Anita Park-ban, ahol harmadikként végeztek, majd nem sokkal később Seabiscuit már ismét korábbi formáját mutatta. A “százlepedős versenyben”, ahogyan akkoriban Howard és mindenki nevezte a San Antonio Handicap-et maga mögé utasította Kayak II-t, majd egy hét múlva ismét összecsaptak a Santa Anita Handicap-ben, ahol 78 ezer néző előtt Seabiscuit győzelemmel búcsúzott a pályától.

Április 10-én bejelentették visszavonulását, és élete hátralevő részében tenyészménként tengette napjait. Végül 1947. május 17-én pusztult el, valószínűleg szívrohamban.

Seabiscuit szobra Santa Anita Parkban

Karrierje során Seabiscuit számtalan remek sikert ünnepelhetett, azonban nem ezért emlékszik rá a lóversenyvilág – ennél sokkal többet tett. Egy kis termetű, többször is már leírt ló, egy lecsúszott autókereskedő, egy komoly sérülésből felépülő lovas és egy kevésbé ismert tréner, akik meghódították a csillagokat – róluk szól a mesebeli, de igaz történet.

Seabiscuit a remény szimbóluma lett a Nagy Depresszió idején, egy a “kicsik” közül, aki mégis felért a legnagyobbakhoz, az emberek pedig ismét elhitték, hogy kitörhetnek a nyomorból, és nem kell beletörődniük a veszteségeikbe.

Nem is csoda, hogy sokak kedvencévé vált. Nem mellesleg Ő a lóverseny történelmének egyik legnagyobb és legemlékezetesebb legendája, a 20. század 25. legjobb amerikai lova és Hall of Fame tagja, aki igazi jelképpé vált, nem “csak” egy nagyszerű versenylóvá. Szerte az országban számos szobra áll a versenypályákon, számtalan alkotót inspirált, így több könyv és egy film is őrzi történetét.

Képek: Paulick Report, Wikipédia, Santa Anita Park