Overdose – a magyar csodaló – 3. rész

Folytatjuk születésnapi nagyinterjúnkat, Ribárszki Sándorral.

RP: Mekkora terhet tett ez rád, hogy itt az ország büszkesége, akit rajongók szeretnének látni, a média egyfolytában az istálló küszöbén táborozik, neked pedig sorra kell lemondani a versenyeket, mert nem egészséges?
RS: Rengeteg nehéz éjszakám volt. Például előző évben (2008) kitalálták Zoliék Hong Kongot. Én totálisan ellene voltam ennek. Ugyanis hirtelen éles kanyar, nem egy egyenes pálya és mentek az 5-6-7 éves legjobb sprinterek. Overdose-nak ez biztosan nem lett volna jó, így én gyorsan be is írattam Rómába, ahol végül győzött ugye 10 hosszal, nyertünk 40 ezer eurót és Dózi is büszke volt, de erről már beszéltünk. A ló pár nappal a versenye után már ismét futni tudott volna.

RP: Overdose volt abban az időszakban, a patairha-gyulladásnak köszönhetően közvetlen életveszélyben?
RS: Szerintem nem.

RP: És, hogy teltek ezek a kínkeserves napok?
RS: Szörnyű volt. Például mikor az orosz kovács megpatkolta dupla akkora szögekkel, mint amikkel előzőleg volt rögzítve a patkója ráadásul bekente szurokkal én ájuldoztam, de nem tehettem semmit. Teltek a napok, trappolgattunk szép finoman, majd egy vasárnap felhívott a lovászom, hogy Sanyi gyere, mert fekszik, izzad és veri a lábait a falhoz. Akkor összeállt, hogy ez nem volt jó neki, bár munkában is láttuk, hogy „steif” (lóverseny szakkifejezés – merev mozgású – a szerk. ) volt. Hívtuk az állatorvost, aki csak éjjel ért oda, de ott maradtam vele, levettük a patkót, de a szögek helyén már gennyes volt neki. Ez volt az egyik legszörnyűbb történet, főleg azért mert én ezt előre tudtam, hogy nem lesz jó Dózinak, de nem tehettem semmit.

A csapat komoly elismerést vett át Szili Katalin házelnöktől, tíz nappal a budapesti verseny után.

RS: 2009 decemberében költöztél ki Németországba, és köztudott, hogy Dózi pár nappal később követett téged. Milyen egészségi állapotban volt akkoriban?
RS: Jó is, hogy kérded, mert

az egész hoppegarteni kiruccanás egyedül neki kedvezett.

Nem volt rendben a ló, de olyan körülmények közé került, hogy le a kalappal. Ne feledjük, hogy akkor hatalmas, méteres hó volt, de ő egy parafás jártató gépben zavartalanul tudott dolgozni, ami az ő érzékeny patájának tökéletes volt. Ultramodern volt, tényleg mintha egy rehabilitációs kórházban lett volna. Emellett a pálya szintén kiváló volt, mint Saint-Moritzban, úgy volt göngyölve a hó és azon tudtunk szép nyugodtan egész télen készülni. Persze ott is volt, hogy két hét után kicsit nyomott, akkor megpihentettem. A tulajdonos kérdezte, hogy miért nem megyünk már galoppot, de elmondtam neki, hogy most vettük le a patkót és vissza kellett tenni, így csak óvatosan készülhettünk. A lényeg: neki Berlin egy igazi szanatórium volt, a lehető legjobb, ami csak történhetett vele. Februárban aztán már jöttek a németek, hogy látják, hogy Overdose ide és oda be van írva. Majd meg őrültem ettől, de én azt mondtam a tulajnak: Zoli, ha isten megsegít, nyár közepén talán tud futni.

RP: Láthattuk, hogy hatalmas a felhajtás körülötte, hiszen a húsvéti szezonnyitón is felvezették a pálya igazgatójával fotózták, egy pap megáldotta, azaz valóban óriási gigasztár volt Overdose…
RS: Hatalmas plakátokat készítettek, amik nem csak Berlinben voltak láthatóak, de a lapokban is. Újságírók, tv-stábok váltották egymást szinte éjjel-nappal.

RP: Milyen terhet jelentett számodra a veretlenség?
RS: Ez mindig teher volt. Kétévesen amikor kezdett jól futni, én már akkor is, és mikor világsztár lett akkor is erre mentem volna rá. Én úgy véltem nem kell nekünk Angliába, Amerikába menni, ha futott volna évente kettőt-hármat, amikor valóban száz százalékos állapotban van, akkor is ugyanekkora világsztár lett/maradt volna – de ezt már mondtam korábban.

RP: Egy ilyen kaliberű ló esetében elengedhetetlen a konfrontálódás a tulajdonossal?
RS: Napi viták nem voltak. Ő nyilván szerette volna, ha fut. Ha már picit is jobban volt a ló, türelmetlenül várta, hogy mikor állhat rajthoz. Ettől függetlenül mindent megadott Overdose-nak ez kétségtelen. Mindig a legjobbat akarta neki.

Holnap folytatjuk!

Képek: Juházs Zsóka