Mennyibe fáj, ha fáj?

Lássuk, mennyire éri meg versenylovat futtatni manapság.

Legtöbb olvasónknak ismerősen csenghet a mondás, miszerint csak akkor lesz milliomos egy versenyló tulajdonos, ha előtte milliárdos volt. A vicc tulajdonképpen nagyrészt le is fedi a valóságot.

A pár gigantikus tenyésztőt és tulajdonost kivéve – akik üzletszerűen „állítanak elő” fedezőméneket – azon futtatók, kik egy vagy pár lovat tartanak tréningben ez egy szabadidős tevékenység. És mint szabadidős tevékenység, a célja ugyanaz, mint bármely hobbyszinten űzött sportágnak, ami kicsit is eltereli a gondolatainkat vagy kikapcsol egy-egy délutánra. És ahogyan se a golfozásból, se a haverokkal való horgászásból vagy túrázásból az ember nem várja, hogy költségei megtérüljenek, nemhogy meggazdagodjon belőlük, így ezen gondolatmeneten haladva a versenylófuttatástól sem várható el.

Az a különbsége a királyok sportjának, hogy ezt a professzionális sportot ezek a „kisemberek” is viszik a hátukon, és a galopp egy egész iparágat tesz ki egyes országokban. A versenydíjaknak ezt is kell tükröznie, így a nyeremény legnagyobb része a tulajdonoshoz vándorol vissza, hogy tovább ösztönözze a befektetésre.

De mennyi is az annyi, és hogyan lehet belőle többet is kihozni?

A Racehorse Owners Association 2015-ös felmérése szerint egy síkon futó telivérnek az éves átlagos költsége 22 595 angol font volt (ami 8,7 millió forintnak felel meg kb.) – ebbe beletartoznak a nagy szórást mutató tréningezésen kívül a nevezési díjak, szállítás, zsokék, patkolási és állatorvosi költségek, valamint a tréningpályák használati bére.

Annak ellenére, hogy az akadálylovaknál magasabb állatorvosi számlákra számíthatnak, ezen versenyszámokban ritkábban indulnak, valamint a tréingezési költségük is csökkenést mutat, így náluk évi 16 325 fontot perkáltak átlagosan a tulajdonosok lovanként.

Másik kardinális és ráfordítást igénylő pontja annak, hogy valaki versenyló-futtató legyen az nem más, minthogy lovat vásároljon a kedves futtató. Itt tényleg csak a pénztárca szab határt, és az árak egyre csak nőnek, minél „készebb” lovat nézünk. Mélyen a zsebbe kell nyúlni egy „versenykész” telivérért, még ha a több havi, netán évi tréningezést ki is spóroljuk a történetből.

A legtöbb telivér azonban yearling korában, egyévesen, belovaglása előtt kerül értékesítésre. Itt nem mindegy, melyik árverés átlagát nézzük, mert a 2018-as Goffs Premier Yearling augusztusi aukcióján 45 396 fontos átlagáron kerültek értékesítésre a jövő reménységei, míg a kevésbé szelektált Goffs Silver Yearling árverésen csupán 10 175 font volt a medián, ami majd’ 4 millió forintnak felel meg.

A 2019-es newmarketi Tattersalls-ban már még nagyobb eltéréseket is tapasztalhatunk a legprímább pedigréjű Book 1 (258 008 Guineas) és a szerényebb szelekción átesett Book 4 (4 308 Gns) csikói között.

Persze tündérmesék manapság is íródnak, elég Overdose-ra gondolunk…

És mit csinál a futtató, ha van már ló és fut is? Hát eladja.

Sok lónak csak kevés esélye van, hogy egyáltalán a vételárát visszanyerje a versenypályán. Főleg Nagy-Britanniában, ahol a futamok díjazása köszönőviszonyban sincs az ír, francia, hongkongi, japán, ausztrál vagy amerikai mintákhoz képest. Ilyen gazdasági viszonyokban pedig egy nagy ajánlat vízválasztó lehet a tulajdonosnál.

Fentebb látható, 2018-ban a telivérek milyen arányban mennyit kerestek az angliai pályákon.

A síkon gyakorlatilag sokakat ezt tart a felszínen – avagy még mindig a sportban: a külföldi kereslet a lovaikra. Hongkong kiváltképp nagy piaca a brit lovaknak, amelyek ha pár feltételüknek megfelelnek, könnyedén 500 000 fontot, de nem ritkán hét számjegyet is érhet a vásárlónak. A nagy képességű telivérek így ritkán maradnak sokáig a kis futtatóknál, még ha kincset is találnak, csak kevesen tehetik meg, hogy minden ajánlatot visszautasítanak.

Isten igazából a sport iránti szenvedély készteti versenyeztetésre ezeket a lovasembereket. A győzelem mámora tovább tart, mint az elkerülhetetlen vereség apátiája, így a jóleső borzongás és szórakozás felülír minden gazdasági egyenletet.

Cikkünk forrása a Racing Post.

Fotók: Reading Chronichle