Huszár Korinnára emlékezünk – második rész

Folytatjuk tegnap megkezdett beszélgetésünket a szülőkkel.

RP: Mikor volt a legtöbb könny a szemetekben? Melyik volt az eltelt egy esztendő legnehezebb időszaka?
HE: A karácsony nélküle az szörnyű volt. Nem is szörnyű, inkább borzalmas. Nálunk szokás, hogy összeül a család, és sokat gondolkodtunk, hogy most is úgy legyen minden, mint eddig, de aztán úgy döntöttünk, hogy igen. Mindig, mindent ugyanúgy fogunk csinálni, mint ahogy Ő szerette, és ahogy mindig is csináltuk. Az elképesztően nehéz volt, de azt is érte tettük.

HA: Igen, mindent ugyanúgy fogunk csinálni a jövőben is, mint ahogy vele tettük.

RP: Az érzelmi részén kívül volt az évnek számotokra nehezen viselhető periódusa?
HE: Szerencsére nem igazán volt ilyen. Megkértük például a hozzátartozókat, hogy ne nyüzsögjenek körülöttünk. Elmondtuk, hogy ha szükségünk van bármire, akkor fogunk jelentkezni, de mi úgy gondoltuk, hogy ez a kettőnk harca, ezt nekünk kell megvívni, bármennyire nehéz is megmászni ezt a hegyet, így megkértük őket, hogy ezt tartsák tiszteletben. Természetesen volt olyan, aki megsértődött.

RP: A haláleset idején az embernek hirtelen sok barátja lesz, de van olyan, aki ezután után lépett be az életetekbe és mai napig támogat/segít benneteket?
HE: Inkább azt mondanám, hogy Kori által páran megjelentek, de olyan vadidegenek, akikkel mondjuk egy szót sem beszéltünk addig, olyan nem volt.

RP: Természetesen sok-sok kérdés motoszkál még a fejemben, de mivel mind újabb sebeket tépne fel, most legyen elég ennyi. Szerettem volna bemutatni két ember harcát, vívódásait, akik túlélték a túlélhetetlent, és ezzel az interjúval is jelezni, hogy sosem felejtjük el Korit, de szeptember 18-án történt egy újabb borzasztó tragédia, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Már érintettség okán sem.
HE: Azt hiszem itt elsőként neked kell nyilatkoznod, az „apaszendvics a Hortobágyi vágtán”  címmel – fordul férje felé Emese asszony.

HA: Azt tudni kell, hogy bármikor, bárhová mentünk a szendvicseket én készítettem el. Így történt ez akkor is. Nem találtuk a bejáratot, Eszti kijött elénk és vezetett bennünket a pihenőhelyükhöz. Megkérdeztük, hogy nem éhes, hiszen mi is, de ő még korábban indult otthonról aznap. Az volt. Nagyon is,  így az apaszendvics „életmentő” lett számára. Erről egyébként nem csak Eszter, hanem sok zsokélány tudna mesélni.

HE: Eszterrel ők egy jó kis társaságban voltak a Nemzeti Vágtán, mert Balogh Béla csapata valóban egy családias brancs volt. Ezt bizonyítja, hogy Ők a vágtán kívül is csináltak olyan programokat, amelyet talán csapatépítőnek nevezhetnénk. Sok időt töltöttek együtt és mindenben segítették egymást.

Emese! A facebookon megosztottad, Eszter búcsúsorait Korinna halála kapcsán. Te ezt mondhatni újraközölted most, amit sok-sok lap le is közölt. Ez egy csuda cuki tett, egy igazi anyai megnyilvánulás volt részedről…
HE: Köszönöm ha így gondolod, de ez belülről jött. Tiszta szívből úgy gondoltam, hogy Esztire ugyanazok a szavak igazak, hogy például hiányzik az öltözőből, hogy mosolyt csalt ez emberek arcára, ugyanúgy, mint Kori. Színes egyéniség volt, akit szintén sokan szerettek. Akik ezt olvasták, és akik tudták, hogy a két lány milyen kapcsolatban volt, sőt azt, hogy nekem milyen a kapcsolatom az összes zsokélánnyal, azok tudják, hogy én ezt tiszta szívből írtam ki.

HA: Azt hiszem mindenki megértette, miről szólt ez az egész. Felfoghatatlan tragédia. Őszinte részvétünk a Jeles családnak és szerelme, Máté családjának is.

RP: Bármennyire is szerettük volna elkerülni, sajnos szomorú lett a vége, de köszönjük, hogy rendelkezésünkre álltatok. Köszönjük, hogy Budapestre autóztatok ezért az interjúért. Kollegáim nevében mindent el fogunk követni, hogy Huszár Korinna és Jeles Eszter neve soha ne merüljön feledésbe.
HE: Mi is köszönjük a megemlékezést!

Huszár Emese – Huszár Attila – Sereg András – 2021. szeptember 26.  – Minden jog fenntartva!

Képek: Juhász Zsóka/Treattelling