Gyász

Ma délelőtt, életének 84. évében elhunyt a Magyar Galoppsport emblematikus alakja, Imperiál lovasa, Németh Ferenc.

Mit is írhatnék búcsúzóul kedves BARÁTOMRÓL? A legendás Imperiál nem kevésbé legendás zsokéjáról? Szakmailag aligha érdemes méltatnom őt. Mindenki pontosan tudja, mit ért el és mit tett le az asztalra.

A sok véletlen összehozott minket Imperiállal. Amikor először találkoztam vele, akkor már belovagolták és tréningjei elején tartott. A munkái során hamar kiderült, hogy nem mindennapi ménen ülök, meg is becsültük a fiúkkal a sárgát, ugyanis ilyen lovat csak nagyon jó kedvében ad a jó isten. Nagy termete miatt megnagyobbítottuk számára a boxot, hogy kényelmesen elférjen. Ő pedig ezért, a szívét lelkét adva, legyőzhetetlenné tette lovasát.  Amikor felültem rá, úgy éreztem, hogy senki és semmi nem állíthat meg bennünket.” – mondta pár évvel ezelőtt legendás társáról.

Feri bácsi haláláig a pálya kedvence volt. Aligha láttunk olyan versenynapot, amikor valaki ne akart volna vele egy közös képet. Betegeskedett. Tudtuk. Agyvérzése is volt. Leginkább azonban lelkileg volt a padlón. Imádott felesége (Verácska) halála óta, nem találta helyét a világban. Egyedül maradt. Ezért is éreztem kötelességemnek, hogy minél többször látogassam.

” Minden jól sikerült az életemben” – mondta pár évvel ezelőtt egy interjúban. Szakmailag talán igen, de a magánéletben az út végére egyedül maradt. Nagyon egyedül.

Soha nem terveztem interjút, sem a Pubi bácsival, sem a Feri bácsival. Ők ketten ugyanis olyan sokat szerepeltek már a televíziókban és a média egészében, hogy azt gondoltam én sem tudnék újat kérdezni. Sokat beszélgettünk. A régi időkről, a fájó külföldi mellőzésről, a mai lovasokról és versenyekről.  Faltam a szavait. Olyan magabiztosság és szakmai alázat áradt a mondandójából, hogy szinte a székhez szegezett. Tavaly együtt mentünk ki az ügetőszilveszterre. Azt mondta: „Andriskám, nem az én világom, de a fiatalok között én is megfiatalodom.

Együtt mentünk el, a Kincsem-Imperiál kiállítás megnyitójára is, ahol a műsor végén, a múzeum egyik dolgozója kérdezgette Feri bácsit arról, hogy hívják-e élménybeszámolókra vagy máshová. Feri bácsi keserű mosollyal csak annyit mondott: “Édeském sokan a pályán sem ismernek fel, mások meg csak legyintenek rám.” Nagyon fájt neki a mellőzés. Amíg egyenes bíróként dolgozhatott, kicsit fontosabbnak érezhette megát, de utána már csak beszélgetni járt vasárnaponta a versenyekre.

Idén, augusztusban, a Feri bácsi lakásán borozgattunk. Magam, egy hirtelen ötlettől vezérelve, kitettem az asztalra az MP4 játszómat és az ő tudta nélkül felvettem a beszélgetésünkből, 60-70 percet. Akkor elhatároztam, ezt a beszélgetést csak a halála napján fogom meghallgatni. Így hát be is fejezem ezt a kis emlékezést. Van egy kis dolgom ugyanis.

Nyugodjék békében, Drága Feri Bácsi! Már most rettentően hiányzik.

Németh Ferenc 1927 – 2010