Egy zsokélány Amerikából

Következik a Racing Portal talán legkülönlegesebb interjúja, hiszen aligha volt korábban arra példa nálunk, hogy a kérdező és a válaszoló kapcsolata, ismeretsége ilyen régről gyökerezett volna.

Emiatt talán kicsit bensőségesebb lett a beszélgetés a megszokottnál, de reméljük, Önök ezt nem bánják. Főszerkesztőnk amerikai élményeiről faggatta Drexler Virginiát.

Racing Portal: Nagyon régóta ismerjük egymást. Mondhatom, tényleg egészen pici korod óta. Minden vasárnap találkoztunk a pályán. Már akkoriban is nagyon érdekelt ez a világ.  Aztán a szemünk láttára nőttél fel, mára a fiatal zsokégeneráció meghatározó tagja lettél. Mit szólsz ehhez a bevezetőhöz, kimaradt valami?
Drexler Virginia: Nem. Tényleg kiskorom óta itt vagyok a galopp pályán. Kilenc évesen már Kovács Sanyinál kentréztem és azóta célom, hogy zsoké legyek, ami sikerült is. Egyelőre amatőr lovas vagyok ugyan, de nyilván előrébb szeretnék lépni.

RP: Azt átugorhatjuk, hogy mi vonzott a lovak felé, hiszen ez köztudott, annak ellenére, hogy nagypapád igazi boxlegenda. (Drexler Géza sok nagy bajnokot útjára engedő utánpótlás-mesteredző az MTK-ban). Haladjunk sorrendben. Tudom nem először jártál, sőt korábban versenyeztél is Amerikában, de most, 2020-ban hogyan kerültél oda?
DV: Jártam egyébként boxolni a papához, de az is igaz, hogy kétéves koromban ő vitt ki először a lovardába. Először ugyanis díjugrattam tizenkét éves koromig, bár kilencévesen már elkezdtem a galoppot is, ahogy már említettem.

2017-ben már jártam Amerikában, hiszen a nővérem kinn él. Neki voltak ismerősei Gulfstream Parkban, így kerültem egy kisebb istállóba, egy olyan trénerhez, akinél csak alig három vagy négy ló állt. Mivel akkor csak három vagy négy hetet voltam kinn, ez pont megfelelő volt számomra, de az utolsó hétben odajött hozzám egy idomár, akinek viszont kb. 30 lova állt tréningben, hogy neki szüksége lenne munkalovasra, így az utolsó egy hétre átszerződtem hozzá. Mivel én minden évben megyek ki nővéremet látogatni, így 2018-ban már ehhez a trénerhez tértem vissza.

RP: Hogy kerülhet egy magyar lovas Monica McGoey csapatába?
DV: Idén is körbejártam több istállót, hogy ki keres munkalovast és egész véletlenül nála kötöttem ki, ahol kb. 4-5 lóval szembe találkoztam, azok közül, akiket én már ismertem a korábbi évekből, persze más trénerektől.

RP: De hogyan zajlott ez az egész? Mondtad, hogy “hosszú távon ne számítson rám, hiszen Magyarországon élek, de most pár hétig itt leszek, és addig tudok jönni segíteni”?
DV: Igen, megmondtam. Sokan azt tanácsolták, hogy ezt ne mondjam meg előre, de én nem akartam hazudni. Aztán persze nem is így lett, hiszen kinn ragadtunk a vírus miatt és három és fél hónap lett a hat hétből.

RP: A trénerasszony 2018-ban kezdte az idomári karrierjét és nem állnak (még) nála igazi klasszisok, de gondolom ez nem is volt fontos számodra. Hogy zajlottak a tréningek? Mi a legfőbb különbség a napi rutinban a Kovács istállóban látottakhoz képest?
DV: Itthon mindent a lovasok csinálnak a lovakkal. Reggel lemegyünk, az istállóba kizabolunk, lepucoljuk őket, ganézunk, de ott nem. Minden feladatra van külön ember. 5:15-re lemész, már a kész lovat adják alád. Bukóban, gerincvédőben felpattansz, és már mondja is a tréner, hogy mit kell menned a lóval. Amikor visszaérsz, már szinte veszik el alólad a lovat és ülsz a következőre.

A munkában ez úgy érződik, hogy nem igazán van lassú munka. Azt mondja a tréner: ezzel a lóval menj másfél mérföldet (2400 métert). Volt, hogy húzósabb lóval mentem, akkor nyilván többet, míg egy kényelmesebb lovaglással kevesebbet. Szinte minden nap mennek egy erős kentrét, lassú napokon viszont szinte csak trappolnak. Gyors munka után egy napot sétálnak, következő nap trappolnak, majd 1 trapp-1 kentre, azaz ebből is látszik, hogy lassú munka ott nem igazán van. Minden nap mennek a lovak jó tempót.

RP: Szóba sem került, hogy esetleg te is versenyezhess?
DV: Álmom még mindig ez és nem is fogom feladni. Én nem tartozom a könnyűterhű lovasok közé, márpedig oda 52-53 kiló kellene. A trénerhölgy, sőt más kollégája is szólt, hogy ha fogyok, ők szívesen adnának lovaglást. Nyilván a stílust még jobban el kell sajátítanom, de ez az álmom és megpróbálok mindent megtenni ezért.

RP: De versenyeket azért látogattál, ugye?
DV: Abszolút. Ugye a versenyek a világjárvány miatt zártkörűek voltak, de a tréner engem vitt be, mint trénerasszisztenst, segítettem a nyergelésben, mentem vele a ringbe, sőt volt, hogy a zsokénak azt mondta, hogy engem kérdezzen milyen a ló, azaz teljes mértékben megbízott bennem.

RP: Ez a koronavírus járvány kellős közepén történt, amikor is Amerikából olyan hírek (is) érkeztek, hogy annyi a halott, hogy tömegsírokba temetik őket, és a kórházak az összeomlás határán vannak (főként New Yorkban). 22 évesen nem rémített meg téged ez a helyzet, hogy azonnal hazatérj?
DV: Nem. Sőt, én örültem, hogy sorra törölték a repülőjáratokat, hiszen így munkában több lehetőségem volt lovagolni. Egyáltalán nem féltem emiatt. Én kinn is maradtam volna, csak éppen a 3 hónapos turista vízumot mindössze egy hónappal sikerült csak meghosszabbítani, így haza kellett térjek. A trénerhölgy felajánlotta nekem a – a több évre szóló – sportolói vízumot, így a járványhelyzet után megpróbálom ismét.

RP: Hazatérvén, júniusban kezdtél versenyezni, rögtön az első napodon nyertél is, de nem sokkal később egy komoly balesetet szenvedtél. Mi történt?
DV: Július 26-án lovagoltam az istállónkban álló Valyriai Acélt. A balesetnek semmiféle előjele nem volt. Nyerő pozícióban voltunk és ahogy mondani szokták, egy pillanat alatt történt az egész. Botlott egyet, aminek következtében a helyszínen el kellett altatni.

RP: Szerencsére hamar felépültél. Hogy értékeled az idei (csonka) szezonodat?
DV: Nem igazán értékelhetem jóra. Nem sokat lovagoltam, a jobb eredményeket a saját lovammal, Almarózsával értem el. Kiesett ugye három hét a baleset után. Zúzódásaim voltak, a bordámban hajszálrepedés, de én próbáltam mielőbb visszaülni, mert az első hét lelkileg szörnyű volt. Komolyan felötlött bennem, hogy abba fogom hagyni. Kineziológushoz is jártam, hogy mielőbb túllendüljek ezen lelkileg. Szerencsére három hét után már versenyben lovagoltam. Nem mondom, hogy nem három fájdalomcsillapítóval, de megoldottam.

Kétéves korom óta lovagolok, 16 éves korom óta hajnali 4:30-kor kelek. Kispestről utazom Dunakeszire, bejártam a világot, sokat tanultam Amerikában, nyilván szeretném ezt itthon kamatoztatni.

RP: Nem fejeződhet be ez az interjú Huszár Korinna említése nélkül. Neked mi a legkedvesebb élményed vele kapcsolatosan?
DV: Tavaly nagyon sok időt töltöttünk együtt. Ott aludt nálam, jártunk bulizni, hülyéskedtünk. Ő mindig pozitív volt, mindig nevetett, nem volt olyan nap, hogy jött szembe a lovon és ne vigyorgott volna. Őt soha senki nem látta rosszkedvűnek. Ő volt a mindig mosolygó, szerethető lány. Elmondhatatlanul sajnálom, hogy pont vele történt ez. Egy életvidám, pörgős, öt percig a fenekén ülni nem tudó lány volt. Nem csak reggel, de még délután is ment pluszban lovagolni, és ne feledjük, hogy idén Ő már egy eredményes lovas is volt. Felfoghatatlan a halála.

RP: Köszönjük, hogy rendelkezésünkre álltál. További balesetmentes és sikerekben gazdag szezont kívánunk, egyelőre itthon utána pedig a nagy víz túloldalán.
DV: Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget, hogy egy ilyen remek oldalon jelen lehetek.

Nyitókép: Juhász Zsóka/Treattelling, második képet Bob Aaron készítette és maga az interjúalany bocsátotta rendelkezésünkre.

Drexler Virginia – Sereg András – 2020. október 25.  Minden jog fenntartva!©