Blaskovich Ernő búcsúja

1911 tavaszát írtunk és a nagy embert már súlyos betegen hozták fel Pestre, itt akart feküdni a Kincsem Palotában, az emlékezésre inspiráló tiszteletdíjak között.

Itt keresték fel az egyre fogyó kortársak, a jóbarátok, elsősorban Batthyány Elemér és Szapáry Iván. Ez utóbbi május 18-án is beállított hozzá a kora délelőtti órákban. Miről is beszélhettek volna: a délutáni versenyekről. Az akkor még 1800 méteres Váci díj volt a csütörtöki nap első száma és indult benne az ötéves Szomszéd, Kincsem legfiatalabb lányának a kis Kincs-nek az unokája. (Ezt a lovat Blaskovich egyébként is az egykori „szomszédról”, Szapáry Ivánról nevezte el.) A nagy tenyésztő nagyon levert volt, nem jól „jártak” a Kincsem leszármazottak ebben az időben. A 3 éves Figaró csak harmadik volt a Millenniumi díjban, a kétéves Nagyszerűt és a ménesben dédelgetett Szememfényét, amelyről Blaskovich azt hitte és hirdette, hogy nemcsak külsejében, de tudásban is az „igazi Kincsem”, még nem hozták pályára. (Sohasem tudta meg, hogy ez a nyurga kanca, Kincsem kiköpött mása – élete folyamán mindössze három handicapot nyert.)

Igaz, azt sem tudta, hogy a tápiószentmártoni kifutókban futkosó csillagos homlokú Miczi nevű pej kancája felülmúlja majd Kincsem minden utódját. Mikor delet ütött az óra, Szapáry lehangoltan elbúcsúzott, és kiment a versenytérre. Szomszéd 62,5 kg alatt, nyergében Shaw nevű lovassal könnyen, egy hosszal abszolválta a Váci díjat. Mikor Szomszéd célba ért, a mázsaház előtt álldogáló lovaregyleti tagok azon tanakodtak: ki menjen el megmondani az öreg „Kupecznek” (Ez volt Blaskovich beceneve szűk baráti körben), hogy nyert a Szomszéd. Szapáry visszagondolva a délelőtti látogatásra, szomorúan jegyezte meg: „Annak alighanem már csak Szent Péter mondja meg az eredményt…” A nagy horsemannak igaza volt: Blaskovich Ernő délután, körülbelül abban a percben hunyta be örökre a szemét, amikor Szomszéd átvágtatott a célon…  Blaskovich Ernőhöz méltó búcsú volt.

Horváth József/Turf archív, kép: wikipédia