Biscuit vs. Admirális

Ki ne tudná (főként olvasóink közül), hogy 1938-ban e napon futották a lóverseny-történelem máig leghíresebb, legnagyobb érdeklődésre tartó párosversenyét, Seabiscuit és War Admiral között.

Ez a futam, ami sokkal több lett egy szimpla lóversenynél.

Ez a futam maga volt a háború, a keleti part elegáns Hármas Korona bajnoka, a nyugatiak feltörekvő mesehőse ellenében.

A  2000 méteres őrületről sokat nem érdemes beszélni, hiszen annak felvétele vélhetően nem csak a lóversenyzést kedvelő emberek bakancslistáján szerepelt, immár áthúzva. A döbbenetes Biscuit győzelem ellenére mai – rendhagyó cikkünk – arról fog szólni, hogy hiába az évezred összecsapásának mindenki előtt ismert végeredménye, bizony kettejük közül War Admiral volt a jobb, sikeresebb ló. Sokkal sikeresebb.

Laura Hillenbrand könyvében kiválóan összegzi Howard lovának eredményeit:

„Hat év alatt, amíg Charles Howard volt a tulajdonosa, 33 versenyt nyert, 8 pályán, 6 különböző távon összesen 13 pályacsúcsot állított fel. Megdöntötte (a lóversenyzésben hivatalosnak sosem elfogadott világrekordot) a legrövidebb sprinttávon, fél mérföldön (804 méter), az egy és ötnyolcad mérföldes (2615 méter) távon is pályacsúcsot állított fel. A történelem legkiválóbb galopplovai közül sokan csődöt mondtak 128 fontos (58 kg) vagy annál nagyobb terhelés alatt, de Seabiscuit két pályacsúcsot állított fel 133 fonttal (60,3 kg) a hátán, és még 4-et 130-cal (58,9 kg), pedig ellenfelei sokkal kisebb terhelést kaptak.”

Ezek megkérdőjelezhetetlen adatok, de pályafutásának teljes mérlege ennél sokkal szerényebb képet mutat. War Admiral eredményei mellett szinte eltörpül. Azonban nem szabad szem elől téveszteni, hogy Biscuit egy rendkívül kezelhetetlen telivér volt (főként „Sunny Jim” idomítása alatt) és nem ritkán akadt rá példa, hogy minden héten futtatták, és kis túlzással állíthatjuk: szinte egy megtűrt ló volt a legendás tréner istállójában, aki nem kapta meg a megfelelő figyelmet. (Első 35 versenyéből csupán ötöt tudott megnyerni.)

Csak a Tom Smith-el történt legendás találkozása után mutatta meg igazi önmagát, de még akkor is rengeteg vereséget szenvedett főként a sáros talaj, vagy éppen sérüléseinek következtében. Seabiscuit nem hódította el továbbá az odaát legrangosabb versenysorozatnak tartott Hármas Koronát, ráadásul sok nagy múltú keleti futamot sem tudott megnyerni, mert legtöbbjén nem is indították. Ezek is tények, de ne feledjük Biscuit a lóverseny-történelem legtöbbet utazó lova volt. Nem ritkán 5-6 napot zötykölődött vagonjában, és sokszor előre nem tervezett turnékra vitték őt. Laura Hillenbrad meg is említi könyvében, hogy Howard-ék büszkesége több mint 80 ezer km-t utazott pályafutása során!

A szintén fékezhetetlen természetű War Admiral, a nagy Man o’ War fia ezzel szemben maga volt a csoda. Első versenyét leszámítva a Derbyig vezető úton legtöbb feladatát könnyűszerrel oldotta meg. Szenvedett természetesen vereségeket, de az igazi erejét az mutatta meg, hogy a Triple Crown takaró elnyerése után is hat versenyt nyert zsinórban (közte az elsőként kiírt Pimlico Special-t) minekután negyedikként zárt a Massachusetts Handicap-ben, de utána ismét megrázta magát és négy remekbe szabott győzelmet aratott.

War Admiral az 1938-as Whitney Handicap megnyerésével az amerikai lóversenyzés legfényesebb csillaga volt.

Igaz ekkoriban rendre csak három ellenfél, mert kiállni ellene, de ezt mi magyarok, Kincsem országában még véletlenül sem vethetjük a szemére.  A Jockey Club Gold Cup-ot három hosszal nyerte, és ha akkor éltünk volna szemernyi esélyt sem adtunk volna Red Pollard lovának a mai napig létező és most Gr3-as besorolású Pimlico Special-ban.

Akkor mégis, hogy győzhetett a kis csámpás az akkori szupersztár ellen?  – kérdezi a kedves olvasó?

A győzelmet elsősorban két ember zsenialitása szállította Charles Howard-nak. Tom Smith pontosan tudta, hogy a páros versenyek gyakorlatilag a startnál eldőlnek. Admiral pedig köztudottan kiváló kezdő volt, aki gyakorlatilag már a start után nem sokkal megnyerte versenyeit. Ezért a mindig lustán kezdő Biscuit-et sajátságos startprocedúrának vetette alá egy házilag barkácsolt csengővel. Minden egyes nap gyakorolták a startot és a korszak legjobb trénere látta, hogy lova már egy héttel később kiválóan indult a csengő megszólalása után. Oda War Admiral előnye.

A másik döntő faktor a zsoké, az ünnepelt sztár, George Woolf volt, aki a verseny előtti estén titokban járta be többször is a futófelületet. Itt akadt rá arra a traktornyomra, ami keménysége miatt sokkal jobban feküdt Biscuit lábának, mint a mellette lévő puhább talaj. George addig járt körbe és körbe, míg nem memorizálta tökéletesen a traktornyomot, ahová másnap kormányozta lovát.

A többi már történelem. Majd 80 ezren a lelátókon, 40 millióan a rádiókészülékek előtt voltak tanúi a hányattatott sorsú Seabiscuit trónra lépésének, ami az esztendő végén az Év Lova címben csúcsosodott ki.

Samuel D. Riddle, aki mindig olyan képet vágott, mintha citromba harapott volna, teljesen belebetegedett lova vereségébe. Hét évvel később sikerült csak összeszednie a bátorságát, 1945-ben odaállt Tom Smith elé és ezt mondta neki:

“Tom, csak Maga és George Woolf tudtak engem felülmúlni”

Hogy melyikük volt a jobb? Naná, hogy War Admiral. Hogy melyikük rabolta el a több szívet? Naná, hogy Biscuit. Ezért is imádjuk a lóversenyzést.

Ha valaki azt gondolná, hogy tévedünk, íme, a két ló pályafutása számokban:

Seabiscuit (1933-1947): 89 futás – 33 győzelem – 16 dobogós helyezés, $ 437.730. 25. helyezés a „Top 100 U.S. Racehorses of the 20th Century” listán.

War Admiral (1934-1959): 26 futás – 21 győzelem – 4 helyezés, azaz mindösszesen egy alkalommal nem fért fel a dobogóra, $ 273.240. 13. helyezés a „Top 100 U.S. Racehorses of the 20th Century” listán.

A lista első helyezettje Man o’War egyébként War Admiral apja, míg Seabiscuit apai nagyapja.

Ugye milyen csodás történet?

Nyitókép: Racing Post