A lovak iránti szenvedély a kulcs

Van mit tanulni a japánoktól…

Kristen Manning ásta bele magát, miért is oly népszerű a lóversenysport Japánban, s mi a Thoroughbred Racing Commentary-n megjelent cikkéből szemezgetünk.

Bár a galoppsport minden kontinensen népszerűnek tudható, kevés szenvedélyesebb népség van, mint a japánok, ha lóversenyről van szó.

A kiemelt versenynapok előtti éjszakát kinn töltik a pálya kapuinál, majd nyitáskor máris rohannak befelé, hogy jó helyet tudjanak elcsípni. Kígyózó sorokat állnak ki, csak hogy kedvenc versenylovukat plüssjáték formájában vigyék haza, lobogókkal és poszterekkel készülnek a pályára, és képeket készítenek – rengeteget.

Mikor az ausztrál sztárzsoké, Darren Gauci az 1991-es Japan Cup-ban Shaftesbury Avenue-t lovagolta, az első dolog, amit észrevett mikor lova hátára ültették, a fény volt – a több ezer fényképezőgép vakuja.

„Úgy éreztem magam, mintha csak a Star Wars-ban lettem volna!” – emlékezett vissza Gauci nevetve.

A lóhoz kötődő viszony olyan erős és meghitt, hogy ha egy kedvelt telivér elpusztul, őszinte gyászba burkolózik a közönség. Kristen a helyszínen volt, mikor a ’96-os Dubai Világkupán Hokuto Vega-t a pályán érte a vég, és a sajtósátorba visszatérve japán újságírók és fotósok sorait látta sírni, megrendülni és lehajtott fejjel bámulni a semmit.

Mikor júliusban a nagy Deep Impact múlt ki, a versenypályákat ellepték a virágok. Nemrégiben külön megemlékezést is tartottak a fantasztikus verseny- és tenyészménnek, ahol a Shadai Ménállomás dolgozói is szóltak pár szót. Halálhírekor egykori zsokéja, a legendás Yutaka Take lemondta betervezett utazását, hogy a ménesbe menjen részvétet nyilvánítani.

A tegnapi krónikában is olvashattak róla, hogy a versenyek látogatottsága Japánban a legmagasabb. A fókusz a lovon van, ha a sportot kell promótálni. Mindez egy folyamat része: valakinek megtetszik egy ló. Az érdeklődésében elmegy megnézni versenyben is, jó esetben fogad is rá. A fogadásokkal növelik a pénzdíjakat, ami a trénertől a tenyésztőig arra sarkallja az embert, hogy fejlesszen, mert megérni. Na hát ez – mint krónikánkból kiderült – bő hatmilliószor sikerül, hiszen ez a látogatottsága a sportnak egy szezonban.

A verseny ezáltal fokozódik, bajnokok tűnnek ki, ami még több rajongót vonz be. A mámort tetézi, mikor a kedvelt telivér külföldre utazik. Itt érdemes megjegyezni, hogy mikor 2016-ban először engedélyezték a japánoknak a fogadást a Prix de l’Arc de Triomphe-ra, (Makahiki szereplésével), a felkelő nap országának polgárai kétszer akkora összeggel fogadtak, mint a franciák!

Pedig a fogadást alig említik, mikor maketingről van szó. A lényeg a lovon van – és az elven, hogy a lószeretet elvezethet a lóverseny szeretetéhez is. És milyen jól be is jött nekik! A JRA ezért például nem csak a galoppot, hanem a klasszikus „hobbista” lovaglást is reklámozza, múzeumokat üzemeltet, az Év Lova díjaknál „Lovaskultúra díjat” is osztanak, de az ország nagy hangsúlyt fektet a hazai fajták és hagyományos lovas eseményeik megőrzésének.

Ezért van az, hogy a legtöbb lóversenyrajongó maga is lovas Japánban. (Lehet kérdezni, melyik volt előbb?) De a lényeg úgyis az, amit a szerző még a 2010-es Japan Cup napján látott: kígyózó sor gyerekekkel, hogy pónira ülhessenek, valamint még egy, hogy nyugdíjazott versenylovat simogathassanak.

„Úgy gondoljuk, hogy ha a sport lelkére fektetjük a hangsúlyt, a telivérek lenyűgöző tehetségére, azzal szélesebb kört szólíthatunk meg, mintha a fogadásra fókuszálunk.” – jelentette ki Tsutomu (Tom) Sekiguchi, a JRA fő képviselője.

Bár Tom szerint esszenciális, hogy lóversenyt lásson az ember a pályán – igen, ezzel a szóval fejezte ki -, több „Lovas családi napot” is szerveztek versenypályákon, tréningközpontokban és ménesekben, hogy „elősegítsük a lovak megértését, és több érintkezési lehetőséget adjunk a lovakhoz”.

Ezt tanítaniuk kellene…

Képek: Japan Times, New York Times