A birodalom visszavág – 1. rész

A Coolmore-sztori a kezdetektől.

A Coolmore mára több, mint egy tenyésztői szervezet. A nemzetközi lósport megkerülhetetlen alakjai lettek, hiszen az innen kikerülő lovak Kanadától Új-Zélandig leteszik a patanyomukat a lóversenyzés krónikájában. A vállalkozásnak legalább olyan kalandos a múltja, mint amilyen a jelenje, melyben a szereposztás a modern lóversenysport ikonikus kétlábú és négylábú alakjai között történt. Nézzük hát, hogyan lett a Coolmore mára az, ami: egy óriás.

John Magnier (szül. 1948) nem a semmiből építette fel a Coolmore-t, de az ő ideje alatt vált egy három kontinensre is kiterjedő, szakmájának egyik vezető hálózatává. John Magnier földbirtokos családba született, és apja halálakor 15 évesen volt kénytelen otthagyni az iskolát és kezébe vennie örökségét Fermoy-ban.

Ekkortájt a szomszéd megyében már alakult a Coolmore képe: a relatíve kicsi, mezőgazdasági vállalkozás 1945-ben Vigors család kezébe került, kik a telivértenyésztés irányába alakították tovább a farmot, tréningezést is lehetővé téve. A híres vadászpilóta, Tim Vigors leszerelésekor egyből a versenylovak világába vetette magát, és csatlakozott a Goffs árverésvezetőkhöz, majd megalapította saját ügynökségét is 1951-ben. 1968-ban költözött a családjához a Coolmore farmra, és alapozta meg a birtok sorsát.

Vigor ugyanis jó barátja és üzletpartnere volt annak a Vincent O’Brien-nek, kivel John Magnier először társult, hogy versenyló-tenyésztői álmát megvalósítsa. O’Brien nem csak champion tréner volt már akkor, de Magnier apósa is, kivel végül közösen kivásárolták a Vigors családot a Tipperary megyében fekvő Coolmore-ból. O’Brien és Magnier mellett Robert Sangster iparmágnás segítette a kezdeteket. Az akkori 350 holdnyi terület mára 7000 fölé nőtt a Coolmore számláján.

John Magnier napjainkban.

A Tipperary megyében született Coolmore-telivéreknek pedig nem kellett messzire menni, hogy felkészítsék őket a nagybetűs életre: a Ballydoyle Racing Stables autóval 20 percre helyezkedik el a farmtól. 1950-ben Vincent O’Brien maga választotta ki az ingatlant, mely akkoriban egy általános mezőgazdasági terület volt, de természeti adottságai kitűnően idomultak a telivérek érzékenységéhez. És hát, mint az később kiderült, a világ legjobb lovaiból több is innen került ki, így Vincent meglátása több mint helyesnek bizonyult.

A ’70-es években Magnier egyre aktívabb szereplője volt az amerikai árveréseknek, különös érdekeltséggel élt a Northern Dancer leszármazottak felé. Első számottevő vásárlása The Minstrel volt, ki 1977-ben két angol klasszikus trófeáját is Írországba csempészte, de Robert Sangster többlettulajdonával az Egyesült Államokban töltötte tenyészkarrierjét – csakúgy, mint Storm Bird. A ’80-as években már legendássá váltak a Coolmore-Maktoum testvérek közötti csaták az aukciós házakban, újabb és újabb rekordokat felállítva az eladások terén, de erről majd bővebben későbbi kiadásunkban.

A szintén Amerikából érkező Be My Guest tenyésztési jogaihoz 800 ezer fontért jutott hozzá Magnier 1977-ben, a Nothern Dancer apaságú mén hároméves korában, ki később az aranytojást tojó lúdja lett: ő lett a Coolmore Stud egyeduralmának egyik alapító ménje. 1982-ben már vezető apamén volt Nagy-Britanniában és Írországban.

1976-ban Sangster, O’Brien és Magnier életük vásárát csinálták akkor 40 ezer dollárért egy yearling csikóért Bold Reason-től. A Fairy Bridge-re keresztelt telivér ’77-ben champion kétéves kanca lett, és visszaküldték az USA-ba fedeztetni. Northern Dancer-től született első csikóját pedig úgy hívják: Sadler’s Wells. Versenykarrierjén csak tenyésztői karrierje tesz túl a ménnek, kinek a Coolmore borsos árat fizetett a tenyésztési engedélyeiért a többségi tulajdonos Sangster-nek.

John Magnier nemsokára a vállalat feje lett, és Sadler’s Wells megjelenésével a tenyésztői piacon egyből a csúcsra jutott Nagy-Britannia és Írország térségében. Így eljött az ideje terjeszkedni is…

Fotók: Coolmore, Racing Post